Hát, ha nem is „ezeret”, mint Petőfi írja a vasutakról, de azért néhány magyar bankot valóban jó lenne létrehozni. Legalábbis Orbán Viktor miniszterelnök egyik legutóbbi nyilatkozata szerint, amelyben arról beszélt, rövid időn belül el kellene érni, hogy bankrendszerünkben a magyar tulajdoni hányad ötven százalékra emelkedjen. A cél nemzetstratégiai szempontból igen biztatóan hangzik, de számos kérdés végiggondolására késztet.
Az egyik legkézenfekvőbb kérdés például az, hogyha 1989–90-ben nem is ötven, hanem egyenesen száz százalék volt a magyar tulajdoni hányad a bankrendszerben, akkor, már csak az „egzotikum” kedvéért is, de nem kellene esetleg eltöprengeni azon, hogy vajon ez miért és hogyan szorult vissza néhány százalékra? (A mérleg főösszege szerint nyolc és fél százaléknyi a magyar részesedés, de a tényleges „pénzhatalmi” befolyást tekintve elenyésző, legfeljebb egy-két százalék a valóságos súlya a magyar tulajdonnak.) Mert ha maradt volna száz, vagy legalább megállunk ötven százaléknál, akkor Orbán Viktor dilemmája ma nem létezne.
Persze pontosan tudjuk, hogy ez a kérdés a legfőbb tabu. Lényegében olyan kérdése a rendszerváltás rendszerének, amilyen a Kádár-rendszernek 1956 volt. Nincs mellébeszélés: vagy-vagy! Forradalom vagy ellenforradalom, elvtárs vagy osztályellenség. Ez a legfőbb legitimációs bázis, vagy elfogadod, hogy a beáramló globális pénztőke (az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” bankok hálózata) az ország felemelkedésének legfőbb feltételét jelenti, vagy populista, protekcionista, nacionalista szélsőséges vagy, és ezzel kiírtad magad a „demokráciából”, a „politikailag korrekt” beszédtérből.
Miközben „senki nem tud semmit”, valójában mindenki tud mindent. Pontosan tudjuk, hogy miért és hogyan történt mindez, hogy miért is szivattyúzták ki a magyar állami költségvetésből – vagyis mindnyájunk zsebéből – azt a mai áron sok ezermilliárd forintot, amellyel „konszolidálták” a magyar tulajdonban lévő bankrendszert. Természetesen azért, hogy aztán ezt a több ezer „beletett” milliárdot ingyen odaadják a globális kiválasztó hatalom által kijelölt nyugati „anyabankoknak” fiókként. „Nincs ingyenebéd” – harsogják a derék liberális közbeszélők, és azt már nem teszik hozzá, hogy „kivéve minket”, nekik ugyanis egyenesen jár az ingyenebéd, sőt nekik csak az jár.
Vagyis a helyzet az, hogy valójában ma is legalább ötvenszázalékos magyar tulajdonban van a bankrendszer, csak érvényesítenünk kellene az általunk beletett ezermilliárd forintok adta „tulajdonjogunkat”. Ja, hogy az 1990 óta hatalomra jutott magyar kormányok éppen azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megakadályozzák ennek a kérdésnek a hivatalos beszédtérbe való belépését? Hát ez pech!
Mivel a történelem valóban az élet tanítómestere, érdemes lenne azt is megnézni, hogy vajon a ma is aktív politikusok közül volt-e bárki, aki mondjuk ott, a rendszerváltás hajnalán esetleg szóvá tette volna, hogy talán nem a legszerencsésebb dolog ezermilliárd forintokat ingyen adni a globális pénzhatalmi rendszer lokális „rezidentúrájának” azért, hogy utána a „készbe beleülve” profitként ennek a többszörösét vigye ki az országból.
Ahogy én összerakom az emlékeimet, nincs ilyen politikus, így, mivel a dolgok természetének a megértéséhez azok történetének megértése adja a kulcsot, ennek a történetnek a kulcsát is a múlt feltárásával találhatnák meg azok, akik – mint például Orbán Viktor is – komolyan gondolják a helyzet tarthatatlanságát. Csakhogy ez a tarthatatlanság eleve kódolva volt az uralkodó elitek akkori végzetesen cinikus és felelőtlen döntéseiben. Felelős persze azóta sincs, és nem is lesz, mert nem lehet.
Ráadásul a helyzet még ennél is bonyolultabb, mert azon is érdemes lenne eltöprengenünk, hogy vajon a magyar tulajdoni hányad radikális „visszanövelése” valóban megoldást jelentene-e. Mellesleg egyébként az sem tisztázott, hogy ha ennek véghezviteléhez a következő időszakban több ezermilliárd forintot kellene felhasználni, akkor milyen jövedelemtulajdonosi kör lenne erre képes. A kizsigerelt és az IMF fegyelmező hatalma által ellenőrzött büntetésben lévő magyar állam most egy darabig aligha, a magyar vállalkozói világban pedig szintén eléggé értelmezhetetlennek látszik ekkora tőketömeg megmozdíthatósága.
Az pedig elég mulatságosan hangzana, hogy külföldi forrásból próbáljuk meg finanszírozni a magyar tulajdoni hányad növelését a bankrendszerünkben – és ezzel a kör bezárul. Ráadásul az sincs bizonyítva, hogy a magyar tulajdoni hányad radikális növelése valóban automatikusan javítaná a magyar társadalom túlélési esélyeit, bár a miniszterelnök törekvése nyilván jó szándékúan ezt célozza meg.
Ennek megértéséhez ahhoz a Rothschild-idézethez kellene visszatérni, amely szerint: ha kezemben tartom egy ország pénzkibocsátási rendszerét, akkor nem érdekel, kik hozzák a törvényeket. Vagyis a lokális uralmi eliteknek alapvető kérdésekbe eleve nem lehet beleszólásuk, ha a pénzkibocsátást kiengedték a kezükből. A magyar forint valójában Magyarország területén használatos fizetőeszköz csupán, forgalmának alapvető szabályait ugyanis a „független” MNB határozza meg, és üzemelteti, amelynek „függetlensége” a magyar nemzettől való teljes függetlenséget jelenti. És amíg ezen nem tudunk változtatni, addig akár újra százszázalékos tulajdonba is kerülhet a „magyar” bankrendszer, de a nemzetstratégiai célok teljesíthetősége ettől aligha fog javulni.
Bogár László
