Ismét tele a világsajtó Magyarországgal. Ezúttal az örmény katonatársa brutális meggyilkolása miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt azeri tiszt, Ramil Safarov kiadatása tartja lázban a médiát. Nem ok nélkül, hiszen Azerbajdzsán írásban vállalt kötelezettségét durván és cinikusan felrúgva nemcsak elnöki kegyelemben részesítette a gyilkost, de nemzeti hősként ünnepli, s elő is léptette.
Ilham Alijev államfő valamiféle nyár eleji politikai megegyezésről beszél, ami az azeri magyar államkötvényjegyzésről szóló híresztelések fényében ugyancsak kínos helyzetbe hozza a magyar kormányt. Jereván eközben tombol, tiltakozásra szólítja a világ örménységét, s egyelőre ugyan csak az azeri honlapokat hackelték meg, de háborút emleget, nem mellesleg pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, amely jóhiszeműségét és az eljárás jogszerűségét bizonygatva magyarázatot kér Bakutól, és lezártnak tekinti az ügyet.
Csakhogy áll a bál, s félő, hogy törököt fogtunk, amely nem ereszt. Akarva-akaratlanul egy, a végletekig elmérgesült viszály közepébe csöppentünk, s hiába próbálunk úgy tenni, mintha nem így lenne, ez az igazság. Mindez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az azeriek és az örmények immár lassan negyed százada háborúban állnak egymással, s ezen a tényen nem sokat változtat, hogy manapság Hegyi-Karabah környékén csak néha dörögnek a fegyverek. A helyzet azonban feszült, geopolitikai szempontból meglehetősen terhelt, az idegek pattanásig feszültek. Így aztán elég egy szikra ahhoz, hogy tüzet fogjon az izzó gyűlölet. Ebben a helyzetben meglepetésként senkit nem érhetett – ha mégis, az elég baj –, hogy Safarov kiadatása felszítja majd azt a bizonyos parazsat.
Arra nagy eséllyel számítani lehetett, hogy a hősként tisztelt tiszt megérkezését Baku demonstratívan felhasználja a nemzeti érzések erősítésére, s az az ország, amely 150 évig „élvezte” a törökök vendégségét, aligha csodálkozhat Safarov csalárd szabadon engedésén. S hogy Azerbajdzsán felelősséget vállalt a büntetés letöltésére? Na és! A jogot felülírja a nemzeti eszme. Nem dughatjuk tehát a fejünket a homokba, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen hiába tiszta formálisan az ügylet, a kiadatás a fenti összefüggésben felvet bizonyos morális kérdéseket. Ne feledjük ugyanis el, hogy a civilizált világ szemében Safarov nem hős, hanem brutális gyilkos. Így ebben a helyzetben elvárható a kormánytól, hogy ne tekintse lezártnak az ügyet, hanem adjon átlátható, részletes magyarázatot a kiadatás körülményeiről s általában az egész szerencsétlen esetről. Ha ugyanis ezt nem teszi meg, csak tápot ad a további találgatásoknak és a rosszhiszemű kombinálásnak.
Ezekből enélkül sem vagyunk szűkében. Most például meglepődve tapasztalhatjuk, hogy hirtelen mennyi örmény szimpatizáns lett. Olyanok bontanak most zászlót Jerevánért, akiknek fogalmuk sem volt róla, vagy akiket egyáltalán nem érdekelt a magyar és az örmény nép kulturális, vallási közelsége. S nem véletlenül, hiszen ez a szerencsétlen ügy Obamától a magyar ellenzékig kapóra jön azoknak, akik nem érdekeltek a Magyarország mozgásterét szélesítő keleti nyitásban.
Az utóbbi napok legfőbb tanulsága, hogy álszent a világ, s nem az értékek, hanem az érdekek mozgatják. A következő napokban nagy eséllyel a saját bőrünkön érezhetjük meg azt is, hogy milyen fontos a lobbik ereje, s a felháborodás helyett inkább Washingtontól Brüsszelig az örményt legalábbis megközelítő befolyás felépítésén kellene fáradozni. Mindez azonban nem változtat azon az alapigazságon, hogy a gyilkosoknak börtönben a helyük.
Stier Gábor
xxx
Sokan vagyunk és elegen
Az utóbbi napok, hetek történései Erdélyben ismét bebizonyították: a magyar közösség legjobb és leghatásosabb nemzetpolitikai partnere a román állam. Bizony.
Hiszen minden olyan alkalomkor, amikor éppen erőt venne rajtunk a kollektív tudathasadás, és önmagunk ellen fordulnánk: megjelenik „a” román hatalom, és szinte menetrendszerűen hoz egy-egy olyan intézkedést, ami rögvest egységbe kovácsolja az erdélyi magyarságot.
Most éppen a Mikó-ügy van terítéken. Erről különösebb magyarázat helyett elég annyit tudni: 1948 óta először újraállamosította a román hatalom a háromszéki magyarság egyik jelképes intézményét, a Székely Mikó Kollégiumot.
Hogy pontosabban fogalmazzunk, Papp Géza református püspököt idézve: ezt a galád cselekedetet jogi nyelven államosításnak nevezik, holott a gyakorlatban bizony közönséges lopás. Ráadásul több mint veszélyes precedens: hiszen ha ez ma megtörténhet, akkor meg fog történni holnap is. A romániai politikai erkölcsök ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a vérlázító jogtalanság következményeként a jól végzett munka örömével már nyíltan ábrándozik például a nagyváradi román hatalom a magyar közintézmények kisajátításáról. Azért van némi pikantériája az ügynek, hogy például a Székely Mikó Kollégiumot egy olyan hatalom „államosítja vissza” (micsoda monstruózus kifejezés!), amely az épület építésekor gyakorlatilag nem is létezett jogi személyiségként.
Hiszen a Székely Mikó Kollégium éppenhogy egy kicsivel öregebb, patinásabb, mint Románia. Nincs ebben semmi meglepő, kafkai helyzetekben bővelkedik a világ ezen szeglete.
Hát ezért gyűlt össze szeptember elsején Sepsiszentgyörgyön úgy harmincezer ember, jó erdélyi szokás szerint fegyelmezetten és méltósággal: hogy erőt mutasson fel, és világosan érthető üzenetet küldjön a román hatalomnak: nem oda Buda!
Hosszú idők óta az első olyan politikai esemény volt ez, amely testületileg és egységesen jelenítette meg az erdélyi magyarság akaratát. Mind az RMDSZ, mind az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, az összes történelmi egyház és a civil szféra közös akarattal sereglett össze. Igen, tudjuk: valóban teher alatt nő a pálma…
Az már csak hab a tortán, hogy a visszaállamosítás mentén, szinte csak úgy rutinból, hároméves börtönbüntetésre ítéltek két magyar embert, akinek egyetlen bűne, hogy jogszerűen és az igazságosság szellemében dolgozott, és visszaadta a magyar közösségnek azt, ami az övé.
Ezt pedig tényleg nem szabad szó nélkül hagyni. Önbecsülés kérdése megvédeni sajátjainkat. Ha Markó Attilát és Marosán Tamást bezárják, az erdélyi magyarságot ítélik tömlöcre, s ha ezt büntetlenül megtehetik, akkor mindent megtehetnek. Szépen, lassan lopakodik vissza a nacionalista diktatúra, és ha nem ad erre a magyar nemzetközösség csattanós és határozott választ, akkor majd ismét arra eszmélünk egy szomorú napon, hogy „hogyan jutottunk idáig”!
Ez a határozott válasz, avagy ennek első lépése volt szombaton, Sepsiszentgyörgyön az Igazság napja.
Talán nem is annyira a román hatalomnak üzent az a harmincezer ember, hanem önmagát erősítette ezzel, önmagának bizonyította be: igen, vagyunk, leszünk, maradunk, sokan vagyunk és elegen is, ha kell. Mert változnak az idők, kormányok és hatalmak jönnek-mennek, adnak és vesznek, de amíg az önmagunkba és értékeinkbe vetett hit megmarad, olyan nagy baj mégsem lehet. Mindaddig, amíg tényleg nem hagyjuk veszni a templomot s az iskolát.
György Attila
MNO/MHO
