news/1371_0_200.jpg
A transzplantáció sikere megoldhatatlan helyzeteket is hoz2017. június 29. (csütörtök) 17:42mok.hu, Sándor JuditKözelkép

A világon alig akad olyan vesetranszplantációs sebészet, amely maga követi és ellenőrzi a beteget, a betegeket ugyanis átadják egy szakmaspecifikus belgyógyászati osztálynak.

Hosszú idő telt el azóta, hogy az első humán veseátültetést anya és fia között elvégezték Párizsban 1952-ben. Mivel ekkor még nem ismerték a fehérvérsejt-csoportokat, s nem volt immunszupressziós gyógyszer, a vese három hétig működött. Rá két évre Bostonban egypetéjű ikrek között hajtottak végre sikeres átültetést. Hazánkban ez említésre sem került, sőt, egy akadémikus emberkísérletnek minősítette az első, Németh András által 1962-ben Szegeden végzett átültetést, amely testvérek között történt. A következő évtizedben néhány végrehajtott átültetés titokban maradt (egyik sem volt sikeres), majd 1973-ban Miskolcon cadaver donoros átültetést végzett Pintér József – idézi fel a vesetranszplantáció történetének kezdeteit prof. dr. Perner Ferenc, akinek a nevéhez fűződik a hazai szervezett veseátültetés indítása.

Hogy miként merült fel az, hogy a Semmelweis Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikáján valósítsák meg a szervezett veseátültetési programot, azt a múlt homálya fedi, ám szinte biztosra veszi, hogy dr. Szécsény Andor docens, Rubányi professzor helyettese indítványozta. Hogy ez csupán egy klinikai kezdeményezés vagy minisztériumi jóváhagyást követő országos program része volt, ma sincs tisztázva. Miután a veseátültetés gyakorlatát senki nem tanulmányozta külföldön a klinika orvosai közül, így szakirodalmi ismeretek alapján kezdték meg a szervezést és felkészülést – emlékszik vissza a hazai előzményekre.

A program előkészítésének részeként elkezdték az épület egyik szárnyának átalakítását, aminek fontos eleme volt a steril szoba. Az immungátló kezelés legveszélyesebb szövődménye ugyanis a szepszis volt, ami ellen steril szobával tudtak védekezni. Új intenzív osztályt és egy-egy ággyal két steril kórtermet hoztak létre zsiliprendszerrel. Mivel a vesetranszplantációnál ereket kell összevarrni, Perner professzor az érsebészeti klinikán érsebészetet tanult. Ugyanakkor az teljesen egyértelmű volt, hogy az átültetést nem lehet csak szakirodalomból megtanulni, s hogy a sebésztechnika csak belépő a sikerhez. Végül Franciaországban ösztöndíjjal tanulhatott abban a párizsi intézetben, ahol akkor Európában legtöbb veseátültetést végezték. Hazatérve dr. Megyaszai Sándor aneszteziológussal együtt tervezték a részleteket. Tudták, hogy a vesék egy része nem működik azonnal az átültetés után, azaz szükség van művesegépre és szakemberre, aki tudja a beteget kezelni. Dr. Járay Jenő urológus, dr. Alföldy Ferenc és dr. Súlyok Balázs csatlakozott a csoporthoz.  A Róbert Károly körúti kórház patológiai osztályán a  halottakon gyakorolták mind a vesekivétel, mind a beültetés technikáját, s feldolgozták száz vese ereinek variációját.

Közben dr. Petrányi Győző immunológus létrehozta a HLA-laboratóriumot, megvalósította az immuntipizálás hátterét. Dr. Faller József megszervezte a vesekonzerváló oldat hazai gyártását. A donorok felmérését, az agyhalál megállapítását és a vesekivétel megszervezését dr. Serényi Pálra bízták, később az Országos Idegsebészeti Intézetet is „bekapcsolták” a donorszolgálatba. Érdekességképpen Perner professzor hozzáteszi: 1972-ben az országban mindössze öt (!) műveseállomás működött, ahol csupán120 beteget kezeltek.

1973-ban – Szeged és Miskolc után – Budapesten végezte el a szakmai csapat az első átültetést, sőt: mindjárt kettőt is. Az első donor (az élet furcsa fintora) épp egy harmadéves medikus volt, aki egy esés következtében szenvedett agysérülést. Az első beteg 23 évig élt átültetett vesével. 
1973 fordulópont volt, ugyanis ezzel a két átültetéssel megkezdődött a szervezett veseátültetési program. Perner professzor megjegyzi, hogy az első tíz évben még minden szervezési feladatot a transzplantációs sebészcsoport végzett a betegek behívásától kezdve a kivizsgáláson át az utókezelésig. Aztán külön szakmává vált a recipiensek szervezése, listára helyezése a szervkivételek, -beültetések összehangolása: ma a transzplantációs koordinátori hálózatra hárulnak ezek a feladatok.

1979-ben Szegeden, 1991-ben Debrecenben, 1993-ban Pécsen indult a szervezett átültetés, ezzel mind a négy orvostudományi egyetem bekapcsolódott a programba, és igazán példás együttműködés alakult ki a centrumok között.  Jelentős lépés volt az Eurotransplanthoz történő csatlakozásunk 2014-ben. A Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján eddig hatezer vesetranszplantációt végeztek, s magas veseátültetési számával az intézmény a harmadik az Eurotransplant országai között.

Az összes hazai átültetés körülbelül fele zajlik a transzplantációs és sebészeti klinikán. Nemcsak a szervátültetések, a szervkivételek miatt hárul nagy teher a klinika munkatársaira, hanem a már beavatkozáson átesett betegek ellenőrzése miatt is. A betegekkel hat-nyolc nefrológus foglalkozik. Az első három hónapban hetenként kell kontrollálni a betegeket, ami naponta 120-140 beteg ellátását jelenti. Az ambuláns ellenőrzésen kívül a legnagyobb gondot az okozza, hogy bármely, a veseátültetéssel közvetlenül nem összefüggő betegség esetén ezeket a betegeket a klinikára küldik. Kezelésük során ágyat, sőt legtöbbször intenzív ágyat foglalnak, és ezzel blokkollják a sebészi-műtétes betegek ellátását, teszi hozzá Perner professzor.

Mára a transzplantáció sikere megoldhatatlan helyzetet is eredményezhet: gyakorlatilag az átültető sebészeteken kívül senki nem vállalja a transzplantált betegek kezelését. Ugyanakkor a világon alig akad olyan sebészet, amely maga követi és ellenőrzi a betegeit – hívja fel a figyelmet –, ugyanis az a gyakorlat, hogy átadják a vesebetegeket a nefrológusnak, a májbetegeket a hepatológusoknak és a többi.

– Mi nagyon szorosan és nagy szakmai pontossággal kontrolláljuk a betegeket, és amíg kevesen voltak, ez nem okozott gondot. Több kísérletet tettünk a helyzet rendezésére, de nem sikerült – teszi hozzá Perner professzor. – Úgy vélem, az lenne a megoldás, ha a transzplantációs centrumnál maradna a sebészi feladatok ellátása, míg az akkreditált osztályok nem csak küldenék a betegeket átültetésre, de fogadnák is a műtéten átesett pácienseket. Ehhez természetesen több osztály és megfelelő finanszírozás is kellene. A szervátültetés növekvő száma sok embernek reményt ad, ám egyre kevésbé képes kielégíteni a társadalom elvárását, s nemcsak a donorok hiánya miatt, hanem a szervátültetés költséges volta és lassan a szakemberek hiánya miatt sem. Szükség van a rendszer megváltoztatására, átszervezésére, ugyanis a szakma önmaga nem tudja megoldani a helyzetet.

 

Vissza

KEGFRISSEBB HÍREINK

MOK Akadémia 20182017. november 23.
További hírek...